Bükfürdő Gyógy és Élményentrum

Amikor elkezdtem blogolni, annyi kitételt tettem magamnak, hogy csak azoknak a hoteleknek és fürdőknek a nevét nem említem, melyikben dolgozom, viszont az általam meglátogatottakét igen, de csak akkor, ha nem a negatívumokat emelem ki, hanem a pozitív tapasztalatokat. Hát íme egy: Bükfürdő Gyógy és Wellness centrum
Meg kell hagyni, nincs közel a lakóhelyemhez. Úgy is mondhatnám, hogy iszonyú messze van. Egy régi barátomat látogattam meg azon a tájon és kíváncsiságból mentem be, mert annyiszor hallottam már róla. Már a bejutás sem volt egyszerű. Odamentem egy főbejáratnak tűnő tárgyhoz. "Zárva. Kassz jobbra." Nagynehezen megtalálom. Belépek. Egy termetes táblán ki volt téve minden felesleges papír kezelésekről, hirdetésekről, jó, hogy a buszmenetrendet nem onnan kellett leolvasni, csak épp az aktuális árlista nem volt ott. Semmi gond, ezért van a szám. A pénztárosnő kedvesen és érthetően elmagyarázta a kombijegyeket, úgy, hogy még visszakérdeznem sem kellett, ami nálam nagy szó, mert az örökös érdeklődéssel a sírba tudok vinni mindenkit. Jegy megvan, indulnék be. De merre. A bejárat nem itt van. Ki kell menni az épületből, elmenni balra és ott lesz. Ez ám a wellness központ. Egy füst alatt megvan a Kneipp-kúra (HIDEG-MELEG-HIDEG-MELEG), a sport, mert amire megtsalálom a bejáratot, leizzadok 5 kilót és az önmegtartóztatási próba, mert a bejárathoz egy török nagybazáton keresztül keresztül vezet az út. Táskák és kabátok végeláthatatlan sora, amik között, mint a szőlőben megbúvó borosgazdák, diszkréten cigarettázó, "Kabátok közt"-ön felnevelkedett hölgyek kínálják portékájukat. A cél adott. Elérni a bejáratot. Felsejlik bennem egy filmcím. "A hosszútávfutó magányossága". Hol a bejárat? Előre, jobbra, előre. Megvan. Kedves emberek fogadnak, útbaigazítanak. Levetkőzöm és irány az élményfürdő. Péntek van. Az én napom. Üres minden, ember alig. Az élményfürdő kellemes, kikapcsolódásra kiválóan alkalmas. Néhány apró esztétikai hibától eltekintve megéri az árát. Úgysem amiatt jöttem. Gondoltam kipróbálom a pezsgőmedencét, amiből kilátás nyílik az egész fürdőtérre. A pezsgőmedencéről elmondhatni, hogy hirtelen mélyül. Konkrétan nincs bevezető lépcső, hanem egy mozdulattal derékig, még egyel vállig éra víz. Hol itt a fokozatosság elve? Ha támadás éri Büfürdőt, ez a medence kiválóan alkalmas lenne tankcspadának. Szerintem én vagyok az egyetlen, aki azért megy egy ilyen medencébe, hogy nyugodtan üljön a vízben. Ezek az alúlról jövő buborékok a csomag tájékán nem nyújtanak túl kellemes érzést, de ez már csak a saját hülyeségem. Jó, meg is elégeltem és a szaunák felé. Ez tőlem 10ből 11 pontot kap. Délután 3tól este kilencig ki sem mozdultam a szaunatérből ami nálam még nem fordult elő. A fürdőtől elszeparált terület, kis átmenőforgalommal. Nincsenek rohangáló, ajtóvagdosó fürdőruhások, hanem olyan emberek, akik fizetnek azért, hogy lélvezzék ennek az egységnek minden előnyét. És ez nagyon jól van így. Így ki vannak szűrve a "beülökötpercre" vendégek. A fotocellás ajtón túl egy kedves, fiata hölgy fogad. Elmondja a helyi illemszabályokat, szokásokat és legnagyobb örömömre azt is hozzáteszi, hogy természetesen a medencéket is fürdőruha nélkül lehet csak használni. Hála istennek, országunk is kezd kitörni abból a prűd világnézetből, hogy "nemmegyekbeundorító". Végre kezdik felfogni ennek a dolognak a lényegét. Nekem a szauna rengeteget segített abban, hogy el tudjam fogadni saját magam, mert soha nem voltam megelégedve a testemmel, de láttam, hogy a szaunákban senki nem ezzel foglalkozik. Mindenki ruha nélkül ül a medencébe, ruha nélkül szaunázik (persze azért takarva az intím régiót) és senki nem a másikkal foglalkozik. Akinek ez nem tetszik, az ne jöjjön be. Nincs annál rosszabb, mint mikor egy ilyen vendég "a kispadról kiabál be", hogy ez illetlenség. Nem az. És nem is nudizmus. Ez egy ilyen kultúra és mondhatom, ennek a gyógyfürdőnek a szaunarészlege minden igényt kielégít. Beültem a gőzbe egy csokis szeánszra. Látszólag összeszokott társaság volt, mert nagyon adták egymásnak a labdákat. A gőz veszélyes, mert nem látod a másikat és a nagy gólyózáporban nem tudni épp ki talál el, de ez még izgalmasabbá teszi. Ez a szeánsz valahogy így nézhetett ki: beültünk (mindenki kapott egy kis alávalót, amire ülni lehet, ami külön szimpatikus dolog volt) és vártuk a csodát. Az ajtóban megjelent egy termetes sziluett. Csaba, a szaunamester nem először csinálta ezt. Ismerte a vendégek igényeit és azt, hogy m,eddig lehet élményfokozásban elmenni. Kapott mindenki csokoládét, amivel két srác fura dolgokat művelt a gőz óvó takarásában (kend már be a hátam mókuska), de remélem ez csak a hülyeség része volt. Remélem... Volt egy külső szauna, egy udvaron kellett átmenni, mely közepén egy melegvizű medence volt. És az is fürdőruha nélkülni. Szóval meg kell hagyni, nagyon pozitív élményekkel gazdagodtam. Van egy jó éttermük is. Bár nem fogyasztottam semmit, nagyon igényes és jókinéző. Jövő héten lesz ott egy verseny is. Szauna szeánsz Oscar. Sehova nem volt kiírva, csak mondták. Megnéztem a neten, hát, érdekes dolognak ígérkezik. Szóval összegzésképp az általam bejárt területeken csak pozitív tapasztalatokat gyűjtöttem. A csúszdákról is gyűjtöttem volna, ha hajlandó lennék felmenni egyre is, de nincs az az Isten! Összesslglben én 10/8 pontot kap a létesítmény a bonyolult bejutásért (bár ez is csak télen van így) és a vízköves mozaikfelületekért a fürdőtérben, ami esztétikailag hagy némi kívánnivalót maga után. A termál részben nem voltam. A szaunatér 10/10. A dolgozók viselkedése, hozzáállása, modora kifogástalan, a tisztaságra maximálisan odafigyelnek és ügyelnek arra, hogy a vendégeket folyamatosan szórakoztassák valamivel. Itt a élmény szaunázni!!!

Reformtáplálkozás folyamatban

Tegnap voltam egy reformtáplálkozásról szóló előadáson. Nálam eddig a reformtáplálkozás annyit jelentett, hogy a salátába nem szalonnát tettem, hanem füstölt csülköt, mert annak kb. 3%-kal kevesebb a zsírtartalma. A feta sajt hejett pedig mozzarellát, hasonló okoból. Egy álagos napi szendvicst képes voltam úgy megcsinálni, hogy kenyér, vaj, szalámi, sajt, majonéz, sajt. Tehát ebből is látszik, hogy az állati eredetű fehérjéket nem vetettem meg. Na a tegnapi előadásra úgy mentem, hogy nekem már nem tudnak újat mondani, mivel rengeteget tudok az egészséges táplálkozásról, de én inkább „az ellenség alapos megismerése” címszó alatt a másik utat választottam. Na, belibben az előadó, aki, szó se róla, nagyon szimpatikus volt. De tényleg. Aztán elkezdte mondani: ,,…én nem mondom senkinek, hogy legyen vegetáriánus, bár én magam az vagyok, de tudjátok, mi történik a beleitekben rothadó hússal? Elkezdik emészteni a baktériumok és eközben hullamérgek keletkeznek a szervezetetekben, amivel csak a májatoknak adtok plusz munkát. Mondom, senkit nem akarok áttéríteni a vegetarianizmus útjára, de amit megesztek, az lényegében nem más, mint egy gusztusos formában elkészített állati tetem.” Bennem bekapcsolt a vészvillogó és elkezdtem mantrázni: ,,a főtt csülök jó, a főtt csülök jó, a főtt csülök jó…….”, de nem hatott. Az előadó áttörte a védelmi a vonalaimat egy apró mondattal: És amikor azt mondom, hogy olyat kell enni, amiben van rost, (sima ügy: rostélyos. Gondoltam én.) abba nem tartozik bele a rostélyos. Végem van. Ez már a gondolataimat is látja. És nem szabad evés előtt gyümölcsöt enni. Ezt tudtam, ezért nem eszem soha gyümölcsöt. Végül is, mindig evés előtt vagyok J
Jó, mi a helyzet a halakkal. Balatoni halat nem lehet enni, mert nem jó a zsírja. Kevés benne az omega 3. Majd szólok nekik róla, hátha elszégyenlik magukat és partra vetődnek. Akkor milyen halat? Mélytengeri, kicsi halat. Szardellát, makrélát. Abban kevesebb a nehézfém. Ezek szerint a nagyobbakban több. Nem is értem, a mélytengeri horgászokat. Lúzerek. Kimegyek a tengerre egy akkora elektromágnessel, ami még a Discovery Channelt is odavonzza, aztán lehet halat fogni. Végül is az volt a konklúzió, hogy nyugodtan, csak azt az ételt ehetnéd meg, amit: A magot steril környezetben nyerted ki a földből, fertőtlenítetted, féregtelenítetted, dédelgetted, elültetted. A növényt a külvilágtól elszeparáltan, tiszta, oxigéndús, majdnem steril környezetben nevelted, amíg el nem érte a „zsenge” kort. Utána egy steril környezetben kovácsolt műanyag késsel (nehogy nehézfém kerüljön bele) levágod, aztán turmixot csinálsz belőle, ügyelve arra, hogy wellness turmixgép legyen, mert az dédelgeti a rostokat. Ezt megiszod és örülsz. A másik opció, hogy innéttől mindenki az Alpokba jár legelni, mert ott jobb a fű. Na de ugorjunk. Megcsináltam a fent leírt turmixot. J
Akkora hatással volt rám ez az előadás (rám, aki meg tudnék enni nyersen egy ólban lévő malacot), hogy amint hazaértem, vettem mixert, meg kefírt, meg sok zöldséget, aztán isten neki fakereszt. Kicsit olyan voltam a konyhai gépek osztályon, mint Krokodil Dundee, Los Angelesben, de nagynehezen meglett a mixer. Hazavittem, kibontottam harci lászban égre (végre, tudok olyan dolognak is örülni, amivel se sütni, se rántani nem lehet). Elmostam, kinyitottam, elkezdtem beletenni a gyümölcsöket... minden tuti. Na beindítottam. Aprított kökeményen. Gondoltam, jó helyen lesz ott, addig megnézem, hogy rendben van-e a wc (véce). Nagyban ügykezelek, amikor hallom, hogy olyan a hangja a darálónak, mint egy vízbefojtott kecskebékának. Na futás ki… úszik az egész konyha. A rohadt tömítés elmozdult. Itt átmentem kaméleonba. Először fehér lettem, aztán vörös, aztán zöld. Elfutott a méreg és elkezdődött az egész mindenség bíztatása lovakkal és felmenőkkel való közösülésre. Na, 5 percig ordítottam és toporzékoltam, aminek egy pohár látta kárát, mert pont az utamba került, de csak lehiggadtam. Összetakarítottam és elmentem dolgozni. Éhesen. Az ebéd másfél deka gyíkhús volt rízzsel (mint az előző napokon mindig). Most is otthagytam. Mint az előző napokon mindig. Este beugrottam tesómékhoz, akik egy kilós rúd szarvaskolbáasszal vártak. (Vigyázz! Az ördök ilyen formában is kísért…) Á, nem kellett volna. Meg most amúgy is leszokóban vagyok… De csak eltettem. Hazafelé hívtak a kollégámék, hoyg vigyek nekik pár kiló mézet. Na, itt a lehetőség. Adok nekik a kolbászból. Bevittem az egész rudat, hogy elfelezzük. Amikor beérek, látom ám, hogy ott az egész banda. Mindenki feleségestől. Meglátták nálam a kolbász. Na mondom, lehet teríteni, ha van itthon sallang. Itt mindig van. Úgyhogy este nyolckor a wellness vacsora az hagyma, paprika, juhsajt, szarvaskolbász, paleolitkenyér és fojtásnak egy korty házi rettenetes volt. Az egész rúd elfogyott, de este azzal a jóleső érzéssel kanyarintottam magamra csíkos pizsamámat, hogy: Nem baj. Majd holnaptól!!! Högyeim és uraim! High level wellness experiment in progress!!!

Wellness autószerelő

Ezt a történetet egy kollégám mesélte, így az eseményeket az ő szemszögéből írom le.

2002-ben, a Hídember bemutatásának évében történt ez az eset. Ketten voltunk beosztva az uszodára. Telefonálnak a recepcióról, hogy egy vendég panaszkodott ránk, mert nem kapta vissza a törölközőkupont, amit leadott és itt áll a törölközőjével. Mi a teendő? Küldjétek fel. Na, megjelent az ajtóban egy 165 centi magas, szőke kis majom. Odajött és közölte, hogy senki nem volt a pultban és neki nem az a dolga, hogy az úszómester helyett gondolkodjon, hogy el kell venni a kártyát. Abban az időben még nem volt szokás a vendéget halálosan komolyan venni és a dolgozónak is több tisztelete volt. Szóval:
-És akkor miért nem vár meg valakit, vagy dobja be a törölközőt a kosárba? Ön szerint a recepción szennyestartó is van, hogy oda viszi a törölközőt?
-Nem, de maguknak az a dolguk, hogy itt legyenek.
-Igen, meg felügyeljük a medencéket, a szaunákat, az öltözőket, mindent. Előfordul, hogy nem vagyunk itt mindíg.
-Jó, elnézést, nem akartam bekavarni. Kérhetek egy törölközőt? Szaunáznék még egyet.
-Természetesen. És ha nem vagyunk itt, a kupont innét lehet elvenni.
-Rendben, köszönöm.
Ezzel elment.

Kollégám, aki eddig némán ült, most megszólalt.
-Nem tudom, mit pattog. Ismerem ezt a srácot. Autószerelő volt Szegváron.
-Ez a kis köcsög? És itt pattog? Na figyelj.

Ezzel elmentem a vendég után. A szauna előterében kaptam el:
-És máskor, ha valami probléma van, akkor ott panaszkodjon, ahol a probléma történt, ne pedig a ház másik végében, mert az senkinek nem jó? Megegyeztünk???
-Jó, persze, semmi gond.
-Remélem is!
Ezzel mindenki megnyugodott.

Este, miután hazaértem, kapcsolgattam a tv-t. A Hídember készítéséről ment egy film. Nézem, nézem és egyszer csak megjelent egy ember. A szegvári autószerelő. Az volt a neve alá írva, hogy "Visual Art Director". Anyám.... Na, hívom a kollégát.
-Azonnal kapcsolt be a ...csatornát.
-Miért?
-Csak!
Dermedt csend, majd
-Ez az?
-Az b*zdmeg! Ezt megszívtuk. Ha ebből hepajt csinál, repülünk. Szegvári autószerelő, mi?
-Nem tudhattam....
-Akkor minek mondtad???
-Mert hasonlított.

Hál' Istennek, nem lett baj belőle, de tanultunk az esetből. Azóta nem nézünk éjjel tv-t. :)

Árpi és a Wartburgos nyaralás

Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják, milyen érzés megszabadulni a Rákóczi úton araszoló 7-es busz heringkonzerv-feelingjétől, és a metrón a lábadra lépő "„fokhagymát-reggeliztem-pálinkával"-típusú emberektől. Ilyenkor az ember lazít, és néha ökörségeket csinál. Árpi haverom persze, a szokásosnál is nagyobbakat. Az volt a gond, nem volt autó (az ezeröcsi ugye megreccsent előző nyáron). Sebaj, nagypapi (Árpié) szívesen odaadja az ezeréves Varnyút. Megy? Megy, csak nincs műszakija, de ha lejöttök érte Balatonra, vihetitek, a faluban, kertek alatt lehet vele menni. Ez Árpinal soha nem volt akadály, úgyhogy irány a pályaudvar. Reggel 8-ra volt megbeszélve a találka, annak ellenére, hogy a vonat csak 1 órával később indult. Azért kellett ilyen korán, mert majd „Becserkészünk egy-két vadat, hogy ne legyen olyan unalmas az út. Majd Árpi bácsi megtanít a fortélyokra." Megemlítettem, hogy köszönöm, boldogulok egyedül is, de persze fölöslegesen. „Nyár van, apám, érted? Ilyenkor nincs cicózás." (Később kiderült, hogy azért kellett korán kimenni, mert ment volna át hozzá az aktuális barátnője reggel...) Ez az indulás előtti napon történt, és ismerve Árpit, nem sok jóra számítottam másnap, de ő megígérte, hogy kivételesen normális lesz. Persze én értem oda előbb, és vártam. Az járt a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem lesz semmi gond Árpival, tanult az elmúlt nyár hülyeségeiből, és normális lesz tényleg. Alapvetően azért rendes gyerek, csak hát kicsit hülye. Na, idáig jutottam Árpi tömjénezésével, amikor ezt hallom (reszelős hang): „Gyerünk Janó, meg tudod csinálni. Mondjad neki a ribogzisat." Ez meg mi lehet? Odaballagok a lepcsőhöz, ahonnan lelátni az aluljáróhoz (a fedetlenhez, a Déli előtt), és mit látok? Természetesen Árpit, ahogy röhög, két torzonborz fickót, és elég szép tömeget körülöttük. (Árpi a vonaton mesélte el, hogy a nagypapának szánt pálinkába fogadott két szerencsétlen csövessel, hogy nem tudjak elmondani három egymás utáni nőnek, hogy „Pici, parányi dezoxiribonukleinsav-darabka vagyok, de te hívhatsz génnek."). Amikor odaértem, ezt láttam: Árpi röhög, az egyik torzonborz odalép egy középkorú nőhöz, és elkezdi, hogy „Kicsi ribogzi vagyok, hívjá' g-nek". A nőn látszik, hogy egy szót sem ért az egészből, és riadt szemekkel keresi a menekülés útját. A csöves áll előtte, és néz Árpira, hogy jól csinálta-e. De ő kegyetlen, és int, hogy nem jó, gyerünk a következőhöz. Közben persze röhög, az idiótája. Ezen elmulatott volna egy darabig, ha nem cibálom el onnan. A csöveseknek odaadta a pálinkát, és mentünk jegyet venni. Jó nagy a sor, várhatunk. Azaz várhatnánk, ha Árpi nem lenne Árpi. Elővesz egy papírlapot, és átcsörtet a tömegen: „Elnézést, szabad lesz. Itt dolgozom. Köszönöm.", és odafurakszik a pénztárhoz. „Csókolom, Marika, meghoztam az új kérdőívet, tessék kitölteni, viszem fel az irodaba.", ordítja, hogy mindenki hallja, majd suttogva: „Két diákot kérek, Kiliánig." A pénztáros néz rá nagy szemmel, és kiszól jó hangosan: „Hova kéri a két diákot?". Árpi próbál úgy nézni, mint Garfield, amikor megeszi Jon kajáját, és mosolyogva magyaráz a tömegnek: „Ez a Marika, milyen vicces asszony!" – „Kiliánig" – suttogja. Az emberek röhögnek, mert mindenki hallotta a pénztárost, de úgy látszik, jó kedvük van, mert nem verik meg. Megúsztuk. A vonaton nem sok minden történt, attól eltekintve, hogy Árpi szóba elegyedett egy öregasszonnyal, akiről kiderült, hogy most megy vissza a falujába, ahonnan 74 évig ki sem mozdult. „Nem tetszett soha vonatun ülni?" – „Nem, a menyem hozott fel Pestre kocsival." Árpinak majdnem sikerült rádumálnia, hogy húzza meg a vészféket, mert ő rosszul van. Szerencsére az utasok nem engedték. Megérkeztünk. Árpi első dolga volt (az elfogyasztott jelentős sörmennyiség hatására), hogy teli torokbol elkezdett ordítani kifelé a vonatablakból: „Megjöttünk, reszkess Balaton!". Két rendőr sétált a peronon, akik erre rögtön megfordultak, és méregették Árpit. Szerencsére az egyikük rádiója megszólalt, és elsiettek. Pechemre Árpi meg utánuk kiabált: „Megijedtetek, mi?" (Reméltem, hogy már nem hallják, de mint később megtudtuk, hallották.) Szóltam Árpinak, hogy kéne szerezni egy üveg pálinkát a nagyapjának, ha mar megígérte cserébe a kocsiért, mert a miénk ottmaradt a csöveseknél. Árpi szerint nem jó a bolti pálinka, mert az öreg csak házit iszik, de nem baj, mert egy ismerőse otthon csinál pálinkát, majd tőle szerzünk. Elmentünk hozzá, de kiderült, hogy nincs pálinka, ellenben kaptunk egy üveg 96%-os etilalkoholt. „Nem baj" – mondta Árpi – „majd rakunk bele fűszert, és olyan lesz, mint a vodka, nagyfater úgysem tudja, mi az." Na, ennek fényében vettünk egy zacskó sót, és beleszórtunk egy csomót az alkoholba. Árpi egy kicsit leöntött belőle, és felengedte vízzel, hogy mégse legyen olyan erős. (Egy liter alkoholba két ujjnyi vizet.) Elmentünk a nagyszülőkhöz. „Árpikááám!" – puszi-puszi, előkerül a „vodka". „Na, nagyfater, ilyet még nem ittál, ez szibériai vodka, az elvtársaktól hozattam külön neked." – „Há', dehogynem ittam én mán, Árpikam." Hoppá! Most mi lesz? „Ööö, nagyfater, óvatosan, mert ez nagyon erős, ez nem sima vodka." – „Ugyan, Árpikám, egy vodka nem lehet olyan erős, mint az én házi szilvám.", és meghúzta az üveget. Én készülök rá, hogy kiugrik a szeme, és kiköpi a protkót, de ő csak megrázza a fejét. „Hinnye, a keservit, ennek aztán van huzatja." – mondja, és még egyet kortyol! Kimegy pohárért, hogy igyunk mi is a megérkezésre. Én próbálok tiltakozni, de Árpi szerint innunk kell, mert különben megsértődik, és nincs autó. Visszajön az öreg, tölt, egészségünkre. Én bedöntöm a számba, de nem nyelem le (nem vészes, csak mintha olvadt acéllal öblögetnék). Árpi lenyeli hősiesen. Elvörösödik, könnybe lábad a szeme, de próbálja tartani magát. Amikor a nagyapja újat tölt, én kiköpöm az egészet a hervadozó szobapálma cserepébe, annak már úgyis annyi-alapon. Újabb kör után Árpi már csak párás szemekkel néz maga elé. Tőlem a szerencsétlen pálma újabb adagot kap. Próbálom felhozni az autó-témát, de a nagypapi újabb kört tölt. Árpi matt részeg, én pedig nem tudom kiköpni, mert a nagyapja engem néz. „Aztán, fiam, te hova valósi vagy?" – „Hmhhmmhhm." – mondom. Árpi megmenti a helyzetet, mert elereszt egy olyan böfögést, hogy a nagyapja ősz haja megrebben, és a kutya elkezd vonyítani az udvaron. „Ez derék volt, Árpikám! Látom, szereted a jófajta italt." Sikerül rávennem őket, hogy tápászkodjanak fel. Elindultunk a garázs felé, és útközben az öreg magyaráz: „Aztán Árpikám, ez nem valami úri autó, tudod. Öreg már, viseltes, de azért jól szolgál." Árpi ebben a pillanatban lefejeli a fűzfa alacsony ágát, és elterül, mint egy béka. Az öreg észre sem veszi, megyünk tovább a garázshoz. Kinyílik a garázsajtó, és eláll a lélegzetem... Középen állt egy barna színű rozsdahalmaz, ami valamikor talán egy autó lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi támadás, és nem locsolták le valami erősen korrodáló anyaggal. Arra gondoltam, hogy még egy MEH-telepen is elhajítanának vele minket a francba, nemhogy ebbe valaha két nő be fog ülni...! (Annyira senkit nem lehet leitatni.) A dolgot tetézte, hogy az autónak kellemes hasmenés színe volt. (Ezt ma úgy mondanák, hogy „Hamvas, őszi erdő-metál".) Egyébként az egész garázs úgy nézett ki, mint egy lepusztult ócskavastelep. Körben a polcok tele voltak zsúfolva ezeréves, olajos, pókhálós autó- és ki tudja milyen alkatrésszel. Ekkor ért oda Árpi, fején egy púppal, amiből vidáman csordogált a vér az arcára. Egyébkent tök sáros volt, mert a fűzfának köszönhetően beesett a virágágyásba, ahonnan (a „vodka" hatására) csak nagy nehézségek árán szabadult. Láthatóan ez őt nem zavarta, mert el volt foglalva egy akkora hengerfejtömítéssel, hogy én először azt hittem, egy Kispolski padlólemeze. „Nagyfater, b*szki, te tankszerelő voltál a Don-kanyarnál?" Na, itt elkezdődött egy félórás mese nagypapa ifjúkoráról. Közben Árpival azon vitatkoztunk, ki vezessen. Ragaszkodott hozzá, hogy majd ő. Én mondtam, hogy akkor én gyalog megyek. De nem, de igen. Na, mondtam neki, hogy ha ki tud állni a garázsból az utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az alkohol ködén át homályosan emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell csinálni, és gondolom, megpróbálta beállítani a visszapillantót. Én csak azt láttam, hogy egy határozott mozdulattal letöri a belső visszapillantót. „Nagyfater, oszlik a verda!", bosszankodott, majd nézett előre hunyorogva. „Mit nézel?" – kérdeztem tőle. – „Azt, hogy kiférünk-e a garázskapun." (Egyébként ez valahogy így hangzott: „azotygiférüngeagarásgabunnn".) A kapu olyan három méter széles lehetett, úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A nagypapa vadul magyarázott, hogy mire vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy kijussunk, én meg próbáltam magam bekötni, de az öv sehol. Ekkor – számomra teljesen váratlanul – padlógázzal beletolattunk a mögöttünk levő polcokba. Potyogott a sok alkatrész, én ordítottam, mert azt hittem, ránk szakadt a garázs, a nagypapa ordított, hogy jajj, az autója, Árpi ordított, hogy ő se maradjon ki a buliból. Így elordibáltunk egy ideig, aztán – amikor már az összes kutya üvöltött az utcában –, én átültem, nagypapa a lelkemre kötötte, hogy óvatosan vezessek, és elindultunk. A Wartburg kicsit leamortizálódott hátul, de sokat nem rontott rajta a dolog, lévén, hogy eddig sem volt kimondottan szalonautó-állapotban. Na, haladtunk szép lassan, amikor Árpi bejelentette: „Hányni fogok!". Sajnos azt elfelejtette hozzátenni, hogy most azonnal, úgyhogy mire megálltam, már ott volt az ölében a matéria. De jo! Megálltunk, Árpi nagy nehezen levette a gatyáját (a nagy része arra ment), a tiszta részével úgy-ahogy letörölgette a pólóját és az ülést, és a gatyát bedobta az árokba, mondván, hogy nem bírja elviselni a szagát, majd holnap érte jövünk. Akkor már elég fáradt voltam, és csak az érdekelt, hogy minél előbb hazajussunk, ezért ráhagytam. Döcögtünk az úton, Árpi egy szál pólóban, mert hogy az eldobott rövidgatya alatt nem volt semmi, én szenvedtem a kormányváltóval, és nem láttam semmit. Gyanítani kezdtem, hogy Árpi nagyapja takarékossági megfontolásokból zseblámpaizzókat szerelt a tompított helyére, mert a lámpánk kb. húsz centire világított el. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy sötet alak mellett húzunk el, akinek világított az egyik keze. Két választás volt: vagy E.T. mégsem ért haza, és itt telefonál a nagy magyar éjszakában, vagy a közúti ellenőrzés. Féltem, hogy az utóbbi. Sikerült a rendőr után kb. harminc méterrel megállni. Gondolkoztam, hogy visszatolassak-e, de mivel akkor vezettem kormányváltós autót először, ez nem tűnt egyszerűnek. Persze próbálkoztam szorgalmasan, úgyhogy az odaérkező szervet hangos váltórecsegtetéssel fogadtam. Fiatal rendőr volt, próbált laza lenni: „Nem bírunk a lóerőkkel? Száguldozunk, mi? Na, lássuk a papírokat." A helyzet az volt, hogy nekem akkor még nem volt jogsim. Az autón ugye, nem volt műszaki, és mint kiderült, a forgalmit sikerült otthagyni Árpi nagyapjánál. Probáltam a helyzetet finoman, adagolva vázolni, hogy a forgalmi még van, csak otthon hagytuk, és persze az én jogsimat is, de Árpié itt van, csak ő ivott egy kicsit, és mivel törvénytisztelő fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart volán mögé ülni. Pechemre Árpi egy kicsit pontatlanul mérte fel a helyzetet, és megszólalt: „F*szom má', mér' álítottak meg ezek minket?". A rendőr rávilágított Árpira, és visszahőkölt. Mondjuk nem csodalom, mert Árpi úgy nézett ki, mint aki egy különösen perverz szado-mazo orgiáról jön, ahol jól megverték, lehányták, és elvették a ruháját. De a rendőr visszahajolt, és elkezdte behatóan vizsgálni Árpit. Egyszer csak feláll, és odakiabál a rendőrautóhoz: „Gyere csak, Pista, megvan a vonatos gyerek!". Puff, készen vagyunk. Ezek most keresztüllőnek minket, és elkaparnak az útszéli árokban. Ekkora pechünk nem lehet! Odaért Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy még ebben a helyzetben is majdnem elröhögtem magam.) Benéz, meglátja Árpit: „Hát ez az Árpi, az X. Y. unokája." Hoppá, itt tényállás van. A rendőr ismeri a nagypapát. Lehet, hogy mégis megússzuk? Elmeséltették velem, hogy mi történt, röhögtek Árpin, de még nem engedtek el. A fiatalabb mindenképpen bosszút akart állni az állomáson elszenvedett sérelmekért. Egy ideig elvitatkoztak a rendőrök, hogy mi legyen, aztán a fiatal visszament a kocsihoz, és elkezdett vadul rádiózni, aztán visszajött: „Na, mehettek. Téged meg, öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi nélkül vezetni, értve vagyok?" Volt köztünk kb. egy év korkülönbség, de valami azt súgta, hogy ezt ne tegyem szóva. Rendőrök elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk. Hát, nem úsztuk. Mentünk kb. két kilométert, amikor megint kék villogó tűnt fel mögöttünk. Azt hittem, ugyanazok a rendőrök, de nem. Ezek hárman voltak, és mindhárman odajöttek. „Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek sem udvariaskodnak fölöslegesen.) Árpi elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem hatotta meg őket. Kiszálltunk. „Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt tenni, megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy turistabusz. Mivel a rendőrautónak égett a lámpája, és ránk világított, elég jól látszódtunk. El tudom képzelni, mit gondoltak a buszon levők, amikor látták Árpit vilagító fehér seggel egy rendőrautóra hajolni. Egy darabig elröhögtek rajtunk a rendőrök, aztan elengedtek. Ekkor értettem meg, hogy a fiatal rendőr szólt a többieknek, és valószínűleg Balaton összes rendőre ránk vadászik, hogy Árpin röhögjenek. Négyszer állítottak meg. Egy rendőr le is fényképezte, mondván lesz min röhögnie öreg napjaiban. Nagy nehezen hazaértünk, és én megfogadtam (sokadszor), hogy Árpit kerülni fogom a jövőben, de persze nem tartottam be. /a legalja.hu után, szabadon/

A wellness nyúl

Pár éve, húsvétkor kalembódzsáltam lakóhelyem sétáló utcáján, ahol pár leleményes boltos kitalálta, hogy kisállatsimogatót rendez be a bolt előtt. Ennek örömére kihoztak 5 szerencsétlen nyulat, akiket lehetett nyaggatni. Amikor mentem, két gimis lány dögönyözte a kis tepsifüleseket. Megláttak és csak úgy közömbös hangon kérdezték, hogy tudom-e, miért vannak ott?
-Persze. Haza lehet vinni. Kiválasztod, hogy melyiket szeretnéd, azt bent a boltban fejbecsapják, megnyúzzák...
-Nem hiszem el...
-De, de... Még receptkönyvet is adnak ajándékba.
Itt bebuktam, mert elröhögtem magam.
-Te szadista állat. Szegény nyuszik.
-Hát, ahogy gondoljátok :) Én inkább belülről élvezem a nyulat.

Na, délután csengett a telefon. Isten nem ver bottal.
-Szevasz. Akarunk a hotelban egy kis húsvéti promóciót a hotelnak. Be kéne öltözöni húsvéti nyúlnak.
-Nincs az az isten.
-1500 per óra.
-Akkor van.

Na, délután bementem irhapróbára. Egy bazi nagy nyúljelmez volt, csak normál méretű emberekre tervezték, nem ilyen túlexponált baknyulakra, mint én. Ketten húzták össze hátul a zippzárt, mire nagy nehezen összehúzták. Alig kaptam levegőt. A nyulat úgy tervezték, hogy beletömtek egy kis pocakot. Az az én "kis" pocakom mellett viszont már nemigen fért el, ezért az a tömés felcsúszott, és orbitális melleim lettek tőle. Úgy fujtattam, mint a bagzó vadnyulak. Feltettem a nyúlfejet, kimentem a vendégek közé. Meglátott egy kisgyerek és felkiáltott: Apaaaaaaaaaaaa! Mekkora nyuszi. Na, elszórakoztam a sráccal, aztán visszahúzódtam odúmba, mert már 10 litert beleizzadtam ebbe a gúnyába. Letettem a fejet és egy kacskaringós káromkodás kíséretében kimentem a folyosóra. Arra nem számoltam, hogy a srác ott vár. Amikor meglátott, elsírta magát. Apaaaaaaaaaaaaaa! Mi történt s fejével. Ó, csak pihen, de nemsokára újra kinyújtja a füleit, mondta az apa, közben olyan vadul kacsintgatott rám, mintha sorozatképet csinálna. Hát, visszavettem a fejet és kimentem. A kissrácnak felcsillant a szeme. Itt a nyuszíííí. Innéttől az enyém vagy. Püff neki. Végül is az apja lebeszélte, mert a nyuszinak még sok gyereket kell meglátogatni. Először is meglátogattam a báros gyereket és kértem egy termetes pohár fröccsöt a nagy melegre való tekintettel, bár ezt a meleget csak én éreztem. Na,megérkezett kedves kolléganőm egy húsvéti kosárral és szólt, hogy indulunk a városba.
-Hovaaaa?
-A városba. Nem gondolod, hogy azért öltöztettünk be, hogy a hotelban parádézz. Egész nap kint leszünk.
-A buszon is?
-Ha kell....
Mondanom sem kell, úgy éreztem magam, mit aki feltalált egy mobil szaunát, de undorító kinézete miatt senki nem vette meg, ezért így próbálta reklámozni. Volt vagy 30 fok. Ömlött rólam a víz. Egyszer csak ágyéktájon enyhe bizsergést éreztem. Dolgozott a fröccs. Ezzel a jelmezzel a sok egyéb mellett egy nagy gondja volt: Nem volt rajt slicc. Kvázi, ez egy anatómiailag nonszensz nyúl volt. Mi legyen? Mondtam a kolléganőmnek, hogy kísérjen el, mert különben mosni kell a jelmezt. Nagynehezen leizzadta rólam a gúnyát, kipisiltem magam, úgy 30 litert kábé :) Na, húzzuk fel a zippzárt. Húzza, húzza, húzza és egyszercsak egy pillanat alatt felrántotta. Ez azért volt ilyen sikeres, mert a zippzár mellett egy kábé fél méteres rés keletkezett. Na jó, indulunk vissza. Így nem égünk tovább. Na két sarokkal a hotel előtt elkapott 3 öregasszony. (Normál esetben kedves idős nénik lettek volna, de ebben a helyzetben ők ádáz öregasszonyok.) Jaaaj, de édes nyuszifiú. Meghúzogathatom a farkad? Még mit nem. Utána meg kiveszed a fogsorod is, mi? Mondom, ha lehet, csak simogassa, mert érzékeny :) Na, miután kiélték perverz hajlamaikat, visszatértünk a hotelba. Levettem a ruhát, ami kábé 5 kilóval volt nehezebb, mint előtte. Én meg annyival könnyebb :) Felvettem a pénzt, kipihentem magam és behuppantam az autóba. Amikor menetem a hotel mellett, hát ki integet nekem az út széléről? Egy hatalmas nyuszi. Úgy kitört belőlem a röhögés, majdnem árokba hajtottam. Másnap találkoztam az áldozattal. Azt mondta, olyan büdös volt az a jelmez, éreztem-e? Hát, én még nem. De sejtem, mi miatt lehet :)

Ez a nap beillett egy igazi wellness programnak. Sétáltam a jólevegőn, fogytam és rengeteg ember és gyerek ugrált körülöttem és örült nekem. A hotelbe pedig rengeteg vendég jött el a reklámozott programra. A húsvéti programon is keresték a nyuszit, de azt mondtuk, hogy szegény nagyon kimerült a sok tojástojásban, ezért most lazul. Hát igen. Lazul. íegy fogasra akasztva várja a következő húsvétot. Előre sajnálom azt a szerencsétlent. De, élményszerzésnek remek volt :)

Férfigyanta - Tokától bokáig

Pár éve zavarbaejtően fiatal és dinamikus barátnőm vett rá arra, hogy gyantáztassam le a hátam, mert az mennyire jól áll egy pasinak. Azt mondta, úgy szereti, ha sima. Nem voltam olyan, mint a jeti, de azért akadt ott némi prém. Én két napig gondolkodtam, hogy ettől buzi leszek-e, vagy nem, de végül belevágtam. Először kiválasztottam a szalont, lehetőleg jó távol a lakóhelyemtől, nehogy valaki felismerjen. Utána bementem, mondom megnézem magamnak ezt a kínzókamrát. Ott ült egy darabjaiból összevarrot, fújt, ragasztott, hímzett lány. Mintha Frankeinstein által megálmodott Barbie baba lett volna. Köszöntem. Erre Ő:

-Bocsi, a kozmi szabin van. Én vagyok.

(Na, tőle se kérdem meg, mikor volt a forradalom.)

-Aha. És Te ki vagy?

-Én is, csak nem itteni.

-Az nem baj. Gyanta megy?

-Neked?

(Itt már az agyszint kaparta a biztosítékot, de higgadt maradtam)

-Nekem.

-Egész test?

(De ezeket olyan könnyedséggel kérdezte, nem mintha egy bőrnyúzásra jöttem volna, hanem mintha azt kérdezné, milyen hamburgert kérek a sörhöz. Én már izzadtam)

-Miiiiiiiiiiiiiiiiiiiii? Van pasi, aki olyat kér?

-Elég sokan. A csajuk azt szereti.

-De hogyan lehet azt kibírni?

-Háááát, az szerelem csodákra képes.

(Az biztos. Ha kell, egy kútba utánaugrom, de hogy a lábamat le nem gyantáztatnám, az is tuti. Ezért tart itt a világ. Meg lehet nézni ezt a sok fogpiszkálólábú, fokhagymagirizdseggű, tépett kutyahajú hülyegyereket. Komolyan, megkérném Feketelacit, hogy egy kicsit dörgölje már őket a hónaaljához, hogy egy kis férfiasság rájukragadjon. A múltkor a villamoson két gyerek, akik a beszélgetésük alapján a csajaikhoz mentek, egymás haját simogatták, hogy milyen samopont használnak és melyiküké puhább. Az oké, ha egy pasi igényes, de az abban merül ki, hogy randi előtt fürdik, meg hajat mos VALAMIVEL. De ezek nemhogy az összetevőket sorolták, azt is tudták, miből mennyi van benne. Milyen lány lehet az, akinek ez a fajta homo-sexualis tetszik. Le van gyantázva tokától bokáig, csupasz, mint egy éticsiga, ki van rittyentve, mint egy kakadu és úgy bűzlik, mintha a kurvák szoknyája alól bújt volna ki. Ez ma a férfiasság???)

-Na, de visszatérve az én történetemhez, megállapodtunk ezzel a kis nőstény butaszaurusszal, hogy legyen olyan jó és csak a hátamat bántsa. Jó, a lány a maga nemében tök kedves volt és segítőkész, csak a férfiból a stresszhelyzet erős indulatokat vált ki és ilyenkor megváltozik az értékelés. Na, lefeküdtem félpucéran. A lány elkezdte kenni a gyantát. Egész kellemes volt. Meleg. Ó, itt nincs is semmi gond. Aztán rátett valamit. Na, ez még jobb. Aztán szólt, hogy akkor most jön. És megrántotta. Én úgy éreztem, a bőröm is ment a szőrrel együtt és már csak az eleven hús és vér.... jó nem esem túlzásokba, de borzasztó volt.

-Már ugye a felénél vagyunk?

-Nyugi. Ez még semmi sem volt. De kis fogod bírni. Más is kibírta már.

(De én nem a többiek vagyok. És arra gondoltam, hogy az én kis páromnak mennyire fog tetszeni. Na egy darabig ezzel a gondolattal tereltem el a figyelmemet, mikor a gondolatok felhőjét átütötte a felettem Damoklész kardjaként tevékenykedő lány.)

-Na, most egy picit jobban fog fájni.

-Ennél mi fájhat jobban??????????

-Most értem a pocid oldalához. Ott lazább a bőr. Jobban húzza.

(Miatyánk, ki vagy a mennyekben...

-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Mekkora egy szadista vagy, ezt nem lehetett volna finomabban.

-Na ne aggódd túl. Ez ezzel jár.

-Jó.

(És fogösszeszorítva tűrtem. A végén úgy éreztem, mintha késsel hasogatnának, de kibírtam. Ahogy végzett én térdre ugrottam, és elkezdtem az ágyon felegyenesedni. A kislány rámkiáltott)

-Vigyázz, ott a lámp...

-AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA. HOGY A JÓ ISTEN*******************************************************

(Na, itt az történt, hogy az ágy fölé volt szerelve egy fém lámpa, ami nem tudom, hány száz fokon izzott egész nap. Az pont olyan magasságban volt, hogy ha valaki feltérdel, pont nekinyomja a hátát az égőnek. Egy akkora égett folt maradt frissen nyúzott hátamon, mint... egy gyufa feje. De akkor is baromira fájt.

-Na, gyere, behintőporozlak.

-Remek. Attól könnyebb lesz a lelkemnek.

-Jó, hát mással is megesett már.

-Akkor miért van még ott a lámpa.

-Mert a kozmi szokott szólni.

-Na jó, mennyi lesz?

-1500.

-Remek. Köszönök mindent.

-Szívesen. Bátor voltál, hogy eljöttél. A párod értékelni fogja.

(Pedig nem is mondtam neki, hogy én is azért mentem. A nők tudnak valamit. Na, otthon volt nagy öröm, jobban tetszett neki a hátam, mint bármi más. De egy mondat nem kellett volna.)

-Akkor egy hónap múlva megint...

-Mííííííí?

-Hát, addigra lesz sörtés. (Na, itt elszakadt a maddzag.)

-Nem!!! Nem, nem és nem! Az a lotyó megnyúzott, szénné égetett, kinevetett és ez egy férinak igenis megalázó. Inkább elmegyek vaddisznónak az erdőbe, de én még egyszer nem csinálok magamból pöngős malacot.

-Jaaaj, szegénykém, ennyire fájt?

(És itt következett a jutalom, amit inkább kihagyok. Lényeg a lényeg, innéttől minden hónapban elmentem. Csak mindíg máshová. De sehol nem volt kellemesebb)

Árpi és a nők

Nyár volt, fiatalok voltunk, és ilyenkor sok marhaságot csinál az ember. Árpi haverom persze többet, mint a normálisabbja. Ez régebben történt, még nem volt meg az Opel Senator, csak egy szakadt Ladára futotta. Abból is csak olyanra, ami annyira rozsdás volt, hogy nem lehetett tudni, mikor hullik ki az ember alól. Mindig azt vártam, hogy egyszer kiszakad az alja, és Árpi úgy fogja hajtani, mint Flintstone a járgányát. Műszaki persze évek óta nem volt rajta, így csak a szerencsén múlt, hogy mikor bukik le.

Persze, ez sem lehetett olyan, mint az átlag, ezert volt itt is optikai tuning ezerrel. Ekkoriban Árpi még nem rendelkezett jelentős tőkével (vagyona gyakorlatilag a széteső-félben levő Ladábol, két farmerből és néhány pólóból állt), ezért nagyrészt leleménnyel kellett pótolni a hiányzó anyagiakat. Hát, leleményben nem volt hiány. Felkerültek ugye az alap dolgok: rókafarok, műszőr kormányborítás, aprópénztartó, halálfejes valtógomb, órás visszapillantó (sajnos csak egy törötthöz tudott hozzájutni, de lényeg, hogy óra volt benne), „multifunkciós műszer", ami egy hőmérő, iránytű és óra mahagóni-utánzat keretbe foglalt kombinációja volt, és itt ki is merültek nagyjából az anyagi lehetőségei.

Ekkor jöttek a segítőkész haverok, akik első hallásra kicsit furcsállották Árpi kéréseit, de aztán a hecc kedvéért megcsinálták, amit kért. Első lépés volt a műszerfal. Látta egy újságban, hogy egy sportkocsinak polírozott alumínium borítás volt a műszerei körül, és hát persze, hogy neki is kellett. Miután kiengedték az ügyeletről, ahova a sorjás alumíniumlemez által szétvágott tenyerével ment kötözésre, új ötlettel állt elő: alufólia lesz a megoldás. Finoman megemlítettem neki, hogy az nem túl strapabíró, meg gyűrődik is, de nem hallgatott rám. Egyik haverja szüleinek volt egy Ápisz-szerű boltjuk, és onnan szereztek vagy harminc tubus Technokol Rapidot, és kiadta az utasítást a haverjainak, hogy mindenki csenje el otthonrol az alufóliát. Mikor elég sok összegyűlt, megkezdődött a ragasztás. Én csak a végére értem oda, hát, mit mondjak, nem volt egy semmi látvány.

Először is totál meghülyültek a ragsztó gőzétől, mert zárt garázsban csinálták. Mikor odaértem, sejtettem, hogy gáz lesz, mert méterekről olyan szaga volt a garázsnak, mint egy festékgyárnak. Árpi csak ennyit tudott hozzáfűzni az eseményekhez: „hehehe". Meg néha azt is, hogy „atom lett, hehe". Ültek a haverjaival a garázs betonján, mint marhatök a mezőn, néztek maguk elé, és vigyorogtak.

Megnéztem az autót. Ez sem volt semmi. Láthatólag jobbról kezdték a mutatványt, mert ott még ollóval voltak vágva a darabok, de gondolom, közben hatott a ragasztó, és mire a kilométeróráig jutottak, már annyira zizik voltak, hogy azt is beragasztották. Be volt ragasztva a kormány, a sebességváltó, a szellőzők, a bal oldali ablak felé, a bal ajtókárpit, egy kicsit mindkét ülés, és úgy általában csöpögött minden a ragasztótól. Az elején még odafigyeltek rá, és probálták kisimítani a fóliát, de a végén persze ilyen apróságokkal nem törődtek, és ettől az autó úgy nézett ki, mintha Bádogember vezette volna, aki egy szörnyű balesetben széttrancsírozódott.

Kivonszoltam őket a levegőre, és akkor vettem észre, hogy a napsütésben csillog fejük és a ruhájuk, mint Szűcs Judit fénykorában, diszkókiránynőként. Csak rájuk nem üveggyöngy volt varrva, hanem sikeresen magukra ragasztották a levágott, lehullott alufóliadarabokat. Néztek rám kitágult pupillával, teljesen megzavarodva a fénytől, és szemkápráztatóan csillogtak. Olyanok voltak, mint két szerencsétlenül járt ufó, akik nem tudják, hol landoltak.

Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon beláttuk, hogy a Technokol az erősebb. Árpi kicsit elkeseredett, mert a műszerfal enyhén szólva furán nézett ki, az itt-ott feltépett alufóliával, ezért gyorsan újabb csinosítás után kellett nézni. Jött a szárny. Egy igazi szárny, ugye elég komoly pénzekbe került volna, ezért maradt a szögvas, ket rúdra hegesztve, amikre menet volt vágva. Fúrtunk két lyukat a csomagtartón, átdugtuk a rudakat, csavar fent, lent, és készen volt a "szárny". Árpinak baromira tetszett, és megsértődött, amikor a „Na, milyen?" kérdésre én azt mondtam, hogy „Legalább van egy alkatrész, ami nem rohad". Egy volt a probléma: le kellett festeni. Neolux nem jó, mert nem tartós. Mivel fessük? Árpi azt mondta, hogy olvasta valahol, hogy az apróbb hibákat körömlakkal szokták javítani, mert az hasonló az autófestékhez. Próbáltam felhívni a figyelmét arra az apróságra, hogy ez nem apróbb hiba, hanem egy bazi nagy vasdarab, aminek befestéséhez jó sok körömlakk kell, de nem érdekelte („Majd felhigítjuk!"), irány a „butik". Akkoriban még nem nagyon vettek a pasik (mi még inkább fiúk) körömlakkot nőknek, úgyhogy furcsán néztek, amikor előadtuk, hogy piros körömlakkot szeretnénk. Mondtam Árpinak, hogy én azt hallottam, hogy a körömlakk másképpen néz ki felkenve, mint az üvegben, ezért ki kéne próbálni, mielőtt megvesszük. Ezt nem kellett volna mondanom. Amikor az eladónő nem nézett oda, Árpi suttyomban kinyitotta az összes piros és bordó körömlakkot, és minden körmére festett egy-egy pöttyöt. Kijöttünk az üzletből, és megpróbáltuk kitalálni, melyik szín illik az autóhoz. Eléggé belefeledkeztünk a dologba, mert arra eszméltünk, hogy egész szép nézőseregünk lett.

Akkor jöttem rá, hogy állok egy női butik előtt, nézem ahogy a haverom a kifestett körmeit próbálgatja, hogy melyik megy a kocsijához, és közben arról vitatkozunk, hogy melyik a szebb szín.

Árpi ügyesen feltalálta magát: „Csak a szárnyamra kell." Na, ettől kitört a röhögés. Megvártuk, amíg eloszlik a tömeg, visszamentünk, és megvettünk 1, azaz egy darab lakkot. Sikerült kunyerálnunk egy lánytól körömlakklemosót, és felhigítottuk a lakkot. Szép rózsaszín lett. Reméltem, hogy nem festünk vele, de festettünk. A „szárny"-at ettől kezdve egy foltos, rózsaszín szögvas képezte (á la Barbie mobil).

Ja, a lényeg, amiért az egész cécó volt: Árpi a fagyis lányt akarta elkápráztatni a csodajárgánnyal. A lánynak ugyan egy másik pasi tetszett az I-es Golfjával, de Árpi úgy gondolta, hogy egy full-extrás Lada mégiscsak imponálóbb egy fapados Golfnál.

Egy dolog volt hátra, a kipufogó. Árpi szerzett egy vascsövet, ami szerinte kitűnő kipufogó lett volna. Én, mikor megfogtam a csövet, és éreztem, milyen baromi nehéz, gondoltam, hogy baj lesz, de nem szóltam, mert tudtam, úgyis hiába. Elmentünk valami lakatos haverjához, aki kiröhögött minket, és elküldött a fenébe. Árpi bedühödött, és „Na, akkor majd én!" felkiáltással előszedte a forrasztóját, hogy majd azzal. Ráhagytam. Egy fél kiló ónnal ráforrasztotta a csövet, és elindultunk becserkészni a leányzót.

Az első ötven méter után lejött a cső, és elkezdett zörögni. A második ötven méter után az ősrégi kipufogó megadta magát, és leszakadt mindenestül. Sebaj, így úgyis jobb hangja van, kipufogó be a hátsó ülésre, gyerünk tovább. A fagyizó előtt pár száz méterrel megálltunk, és Árpi előállt a haditervvel. Én előremegyek gyalog, kihívom a lányt a fagyisbódéból, és szóval tartom, amíg Árpi meg nem érkezik. Úgy tervezte, hogy odafarol majd a lány elé az autóval, és elviszi egy körre („Hogy lássa, mi az élet."). Kérdeztem tőle, hogy ezt a farolás-dolgot próbálta-e már. Mondta, hogy nem, de nem nem lehet nagy dolog. Én biztos, ami biztos alapon kinéztem magamnak egy villanyoszlopot fedezéknek, és elindultam. Odaértem. „Szia, gyere ki egy kicsit, légyszi." – „Most nem lehet, sokan vannak." (Hoppá, erre nem számítottunk.) „De valami nagyon fontosat akarok mondani." – „Mondd el itt, nem mehetek ki." (Közben hallottam, hogy Árpi közeleg. Ezt egyébként mindenki hallotta, mert kipufogó nem lévén, az autónak olyan hangja volt, mint egy Zetor traktornak, amikor elakad a szántásban.) „De gyere ki, mert..." Itt tartottam, amikor baromi nagy fékcsikorgás, egy reccsenés és csörömpölés, majd csend. Árpi megjött. Féltem hátranézni, mert azt hittem, letarolta a fél utcát, de nem. Csak éppen az autó félig az árokban volt.

Árpi próbált úgy tenni, mint aki direkt így akarta az egész mutatványt, de nem volt túl meggyőző. Már csak azért sem, mert az egyik kerék elég furán állt. Mondhatni, kitört. Árpi gyorsan kiugrott az autóból, és jött a fagyisbódéhoz. Nem vette észre a kereket, mert a másik oldalon volt. Érezte, hogy furán áll az autó, de gondolta, majd csak kijön az arokból (ezt kesőbb mesélte). Elkezdtek beszélgetni, és csodák csodája, a lány levette a kötényét, és elindultak az autóhoz. Árpi meglátta a kereket. Sápadtan beült. Ült... Még mindig ült... „Na, megyünk?" – kérdezte a lány. „Ja, csak előbb nézd meg, milyen frankó a műszerfal. Klassz, nem?" (Itt kezdtem el röhögni.) Lány szétnéz a foszladozó alufólian: „Ööö, aha, klassz. Nem megyünk?" – „Áh, még nem, majd később. De hallgasd milyen hangja van." Beindítja (harmadszorra sikerül), gázpedál pumpálása. Lány: „Jézusom, megsüketülök. Inkább menjünk, mert mindjárt vissza kell mennem." – „Menjünk inkább később, most csak dumáljunk." – próbálta Árpi elkerülni az elkerülhetetlennek latszót. „De hülye vagy, ezért hívattál ki, hogy most nem is viszel egy kört?!" Árpi ettől bepöccent, és szerencsétlen lányra zúdította az elmúlt napok összes kudarcát (persze ordítva): „Nem megyunk, b*zmeg, mert kitört az a kib*szott kerék, és különben is, elegem van, hogy még mindig tiszta lakk a körmöm, meg a tököm is ragasztós lett, ez a rohadt alufólia meg nem jön le..." Idáig hallottam, mert itt már sírtam a röhögéstől. Innentől már nem olyan érdekes a történet. Jött egy rendőrautó, igazoltatás, kiderült, hogy nincs műszaki, szülők felhívása, büntetés kilátásba helyezése, amit valami ismerős egy üveg piáért elsimított, a szülők szörnyülködtek, kesőbb röhögtek.

Az érdekes a dologban, hogy évekkel később Árpi, nem mint élete mélypontját emlegette, ahogy ült félig egy árokba borulva álmai nőjével, hanem ezt mondta: „Tudjátok, ha akkor öt centivel eltekerem a kormányt, meg lett volna a buxa." Hát, igen, sok múlik néha öt centin. Gondoljatok erre, miközben (néha) vadul tekergetitek ide-oda a kormányt. /a legalja.hu-után szabadon/

Árpi és a KIT Opel Senator

Egy ismerősömnek (Árpi) volt egy autója. Szép volt, jó volt (Opel Senator 3.0), neki mégsem felelt. Egy szép napon elhatározta, hogy dögösíteni kell. Elkezdődött a tuning.

Először jöttek a szokásos dolgok: szélesebb felni, tök fekete fólia, brutál erősítő, stb. Igen ám, de ilyenje sok embernek van, így nem lehet kitűnni a tömegből. Na, akkor jött az ötlet: ha Michael Knightnak van, akkor neki is kell, és ezzel elkezdődött KIT-hadművelet.

Úgy kezdte, hogy a műszerfal összes szabad helyére kapcsolókat és ledeket barkácsolt. Ezek nagy részének semmi funkciója nem volt, csak (szerinte) jól nézett ki. Mások szerint inkább hasonlított Darth Vader valamelyik járgányára, de neki tetszett. A legjobb az volt benne, hogy volt nyolc kapcsoló, ami sorba volt kötve a gyújtáskapcsolóval. Cselesen ezeket úgy építette be, hogy egy részüket megfordította, tehát az autót csak egy bizonyos kapcsolóállásnál lehetett indítani. Ennek a lopásgátláson kívül az volt az értelme, hogy szerinte baromi imponáló volt, ahogy kapcsolgatott indulás előtt. „T'od, ahogy a helikopteren, az amcsi filmekben. Mégis csak komolyabb így a gép, nem?" Persze eltelt egy-két nap, amíg ezt az állást megtanulta. Addig úgy nézett ki egy indítás, hogy beült, az összes kapcsoló lefelé mutatott. Elkezdte vadul kapcsolgatni, és minden kombinációnál megpróbált indítani. Minden indítás előtt jött a „Hopp, most megvan, most a jo"- szöveg, de általában csak negyedszerre-ötödszörre találta el. Én már rég tudtam a helyes állást, de a marhája képtelen volt megjegyezni. Persze nem segítettem neki, csak együttérzően bólogattam az anyósülésen. Egyszer megkérdeztem tőle, miért nem írja le. Azt mondta, azt elveszítheti, és akkor könnyen ellopják az autót. Elképzeltem, hogy valaki talál a parkolóban egy cetlit, hogy „fel-fel-le-fel stb.", és felderül az arca, hogy „Aha, megvan a Senator kódja, elő a pajszert!"... Aztán persze szépen lassan megtanulta a kódot, és egy idő után már kezdett unalmas lenni a dolog, ezért újabb furfangos eszközök kellettek.

Ekkor jött (őt idézve) „a behatolási- és eltulajdonítási kísérletet megakadályozó kompjúteres (így, k-val, hosszu ú-val ejtve) rendszer". Én itt már nem akartam beülni mellé, mert tudtam, hogy nem fogom megállni röhögés nélkül. De a hosszas unszolasra („Nézzed má' meg, hogy mit bír a gépsárkány, mer' ilyet még nem lattá', öcsém!") beültem.

Az újabb okosság nem volt más, mint egy lepukkant 486-os laptop, amit ráapplikált a riasztóra, egy aktív hangszóró az anyósülés lábterében, plusz valahol hátul egy mágnes egy reed-relével. A hangszóró azért kellett, mert riasztáskor a laptop mindenféle okosságot mondott. Árpi úgy képzelte, hogy ha el is lopják az autót, a riasztó megszólal, és a tolvaj megijed a hangtól, ami ilyeneket mond: „Tolvaj!", „Az autó 15 másodpercen belül leáll!", „A rendszer értesíti a rendőrséget.", stb. A mágnes a reed-relével kapcsolta a laptop áramellátását. A baj az volt, hogy úgy volt megoldva, hogy csak saccra lehetett tudni, hova kell tenni a mágnest a csomagtartóban, nem volt megjelölve a helye.

A másik gond az volt, hogy akivel íratta a programot, az csak Windowsra tudta megírni, úgyhogy innentől kezdve így nézett ki az indulás: Árpi körberohant kétszer az autó körül, ellenőrizve, hogy nincs behatolási nyom, távirányítóval kinyitotta az ajtókat, nekem be kellett ülnöm, mert ő elhelyezte a csomagtartóban a mágnest („Ne haragudj, de ezt még neked sem mutatom meg."), előre jött, beállította a kapcsolókat, indított, fülelt, hogy bootol-e a laptop, káromkodott, hátrament, igazított a mágnesen, vissza előre, fülelés, laptop bootol. Iyenkor ülni kellett még egy ideig, mert a Windows még nem indult el, és ha a program nem álló autónal indult el, megszakította a gyújtást. Mivel csak saccra tudtuk, mennyi ideig tart, ücsörögtünk pár percet. Ekkor összegerjedt az autó hifije az aktív hagszóróval, ami borzalmas hangon visított.

Elkezdett gyűlni a tömeg a parkolóban (én meg próbáltam úgy tenni, mint akinek semmi köze az egészhez). Látszott rajtuk, hogy rendszeres nézői a mulatságnak, mert volt, aki rutinosan egyből a mászókára ment fel, hogy lásson a többiek feje felett.

Ekkor jött az, hogy elkezdett vonyítani a riasztó, és a hangszóró a lábamnál megszólalt olyan hangon, mint egy vízbefojtott Sokol rádio: „Tolvaj!", „A motor le fog állni!", stb. Kezdtek röhögni az emberek (én meg kisebbre húztam össze magam). Ő pedig üvölt: „Gerjed, b*zmeg, összegerjed, k*rva riasztó, k*rva laptop, k*rva programozó!" Itt jött még egy félperces k*rvás felsorolás, ordítva természetesen, és a programozó meg az egész mindenség lovakkal és felmenőkkel törtenő közösülésére bíztatása.

Fontolgattam a menekülés lehetőségét, de már túl sokan álltak körülöttünk, és nem voltam benne biztos, hogy át tudom törni a bámészkodók gyűrűjét. Árpi hozzáfogott, hogy: gyújtás lekapcsolása, motorháztető felnyitása, laptop lehúzása a riasztóról, riasztó kikapcsolása kulccsal, fenyegető „F*szt néze'?" a tömegnek, matatás a motortérben, csatlakozók pöcögtetése, „Ne nyújjá' hozza, öcsisajt!" a közelebb merészkedő kisgyereknek, motorháztető le, beülés, indítás, várakozás a bootra, szokásos visítás, szerencsére most nem riaszt, indulhatunk. Persze padlógáz, visít a gumi, a tömeg szétrebben, és mi „kottonájdzsó"-t torzítva, műszerfal-rezegtetve üvöltő hangjaira otthagyjuk a parkolóban a tömeget. Főhősünk boldogan húzza ki magát az ülésben, és büszkeségtől sugárzó arccal csak ennyit kérdez: „Na?" – Elgondolkodom, mit is mondhatnék. Például megkérdezhetném, hogy mi van, ha a tolvaj nem rakja helyére a mágnest, és akkor a laptop nem indul el, nem tiltja le a gyújtást, nem óbégat, mint a haldokló rinocérosz, és ugy általában, simán el lehet lopni az autót. Vagy megpendíthetném, hogy a sok szar árábol vehetett volna egy rendes riasztót is, de nem szólalok meg, mert az ember úgyis hiába magyarázza egy apának, hogy kockafejű a gyereke, az akkor sem érti meg, ha megáll a sör a kölyök fején... /www.legalja.hu után szabadon/

Naná, hogy naná

Ma megkérdeztem egy tehetségkutatót, hogy mit csináljak ahhoz, hogy többen olvassák a blogomat.

-Mondd el egy-két ismerősödnek.-jött a válasz

-Végül is, mindig nyekergek, hogy nem találok kihívást a munkámban. Utána maga az állástalálás lenne a kihívás, mert hogy többet a megyébe se kellene betennem a lábam, az is tuti. Emlékszem, amikor felvettek életem első állásába, olyan boldog voltam, hogy el is mentem megünnepelni. Nagyon ritkán fogyasztok alkoholt, ezért nekem kevés is elég a duplaluchoz. Na, este 10ig dolgoztam és elmentem ünnepelni. Ottvolt pár haver és nyújtottak felém egy majonézes flakon.

-Igyál. Házi.

-Hát, kísérőnek egy szalámis szendvicst adhatnátok, mert utálom a majonézt magába.

-Hülye vagy.

-Én?

-Pálesz. Apám főzi garázsba'

-Kocsi?

-Eladta. Szegény vartyesz (wartburg). Nade, abból lett a főző.

-És a majonéz?

-A beengedőember (istenemre ezt mondta:beengedőember) azt mondta, csak az üveget nézi. A sampont leszarja. (a sampont...)

-Na egészség. Sose halunk meg!!!

-DE!-

Na, olyan jól sikerült a buli, hogy reggel 4kor ébredtem egy padon. Ült mellettem egy srác.

-Laci vagyok! Hányunk együtt?

-Naná, hogy naná! - Megtörtént.

Elköszöntem új barátomtól és hazasétáltam. Lassan és megfontolt léptekkel haladtam és 5kor ágyba is kerültem. Csak épp fél hétre kellett bent lennem. 7re jött az első vendég masszázsra.

Kinyitom a szemem. Tótágast állt bennem a világ, de egy elmosódott számot még el tudtam olvasni. 9 Hm.. érdekes. 9, de milyen kilenc. várjunk. Fejjel lefelé van a kép. Hanyatt fekszem. Akkor hat. Ez az első szám. Eddig jó. 4. 64. Ez már nem stimmel. 648. Annyi meg nem lehet.

Jézus, 6:48 van. Ebből bennem annyi tudatosult, hogy meghalok. Vízszintesen emelkedtem 60 centit az ágyon. Hú, mák, hogy ruhába feküdtem le. Nem kell öltözni.

Bevetődtem a kocsiba és......................................................................................................és berohantam a masszázsba. 7:01 Az útra nem emlékszem. Behívtam a vendéget, de forgott körülöttem a világ. Lefektettem az ágyra. Egy laza mozdulattal levertem mindent a polcról. Meg akartam emelni a lábpumpával az ágyat, de miután a 6. próbálkozásra is mellé léptem, kezdtem a gyanús lenni. Semmi gond. Tudok én hajolni. Na, addig hajoltam, mígnem felkavarodott a gyomrom. Semmi gond. Max lehányom és azzal masszírozom meg. Majd azt mondom, hogy öntisztító masszázs. :) Aznap 17 vendégem volt. Úgy láttam magam, mintha masszázs közben egy kereszt lenne a vállamon és a golgota centerben dolgoznék. De nem erről volt szó. Csupán arról, hogy másnapos voltam. Életemben harmadszor. Két vendég közt 5 perc pihi volt. Abban az öt percben aludtam. Ebédszünetben bementem a közös helyiségbe.

-Te meg itt vagy? Hol voltál az éjjel? Mi történt?

-Semmi.

-Hagyjátok. Másnapos.

-Ki? Ő? Nem is szokott inni.

-Na, azért néz ki így.

-Gyerekek hagyjuk már. Inkább pihenjünk.

Ez az egy beszélgetés maradt meg a napból. Semmi más. Ez olyan négy éve volt. Azóta hasonló se. Senkinek nem ajánlom. Nem jó érzés. :)

Csúcs ez az érzés!!!

Tegnap a szomszéd cimborámmal nosztalgiáztunk egy kicsit. Felrémlett előttünk sok ifjúkori marhaság, amikről jobb, hogy drága szüleink nem értesültek. Így könnyebb nekik. Amit nem tudsz, nem fáj. Találtam otthon egy flakon 9 éves dezodort és ennek kapcsán mondtam haveromnak, hogy emlékszel a 2003-as nyárra. A legjobb nyár volt. Mindent azzal a dezodorral fújtunk. Úgy megmaradt az illata... De a fele még megvan. Igen. a TEREPJÁRÓT IS AZZAL FÚJTAD. - és kitört belőlünk a röhögés. Ez egy 9 évvel ezelőtti horgászkalandunk alkalmával történt. Mindketten friss jogsisak voltunk és szüleink annyira megbíztak bennünk, hogy hogy odaadták a terepjárót, hogy azzal menjünk el horgászni. 2.5-ös nissan navara. Bazi nagy, platós, 4x4-es kék terepjáró, csajozósráccsal, vonóhoroggal (amivel tolatáskor pár falat már elrendeztem). A plató tetjén (ez később lényeges lesz) ez zárható fedél volt. A platóra lehetett rátenni, oldalt üvegablakokkal, és a plató lefelé volt nyitható, ez a fedél felfelé. Sötétített üvegablakok voltak rajt. Na, bepakoltunk mindent, hogy induljon a horgásznap. Rekkenő meleg volt, 2003 nyara. Mindketten trikóban, kisgatyában és rajtam volt az azóta nyári védjegyemmé vált jujingsztetszon stílusú szalmakalapom, ami ápolt és eltakart. Na, kiértünk a tóhoz, lepakoltuk a cuccost, csaliztunk és indult a vadászat. A keménységmérő kiakadt volna mellettünk, úgy örültünk, hogy végre egyedül mehettünk horgászni. Ültünk, vártuk a kapást, amikor éreztem, hogy elindul belőlem egy kis szellő. Gondoltam, fingok egyet, hát tóparton vagyunk, a szél majd elviszi. Max a hangja riasztja el a halakat, de úgysincs kapás. El is kezdtem ereszteni, amikor éreztem, hogy ez a kis fing sógorostól jönne. "Basszus, ez hasmenés" - villant át az agyamon. Hát öszeszorítottam a lábam, wellnessarcot vágtam és elkezdtem gondolkodni. Mondom a haveromnak, mindjárt jövök, elmegyek csontiért. Itt van a dobozban. Neeeem, dehogy van, az rajt van a platón. Majd hozom.
-De hát itt van.
-Ne magyarázz, te pakoltál, vagy én?
-Én.
-Leszarom (szó szerint). Akkor hozok mást.
És elrohantam. Először az árokpartra gondoltam, de ott bárki jöhetett. Hovahovahovahova... És akkor bevillant. Hát beguggolok a platóra. Azt be lehet zárni, sötétített az üveg, nem látnak be, nem zavarnak. Hajrá. Kinyitottam. Pont volt bent egy nejlonszatyor. Ez lesz a budi. Beguggoltam, magamrazártam a rendszert (csak arra nem gondolta, hogy a japán mérnökök ezt nem arra tervezték, hogy valaki belűlről akarja bezárni, de erről később.) Na letöltam a gatyámat (a paltón kb 50 fok lehetett), izzadtam, mint a ló, de a szalmakalap rajtam volt, odafogtam a szatyrot és elkezdtem dolgozni. Vagy fél percig zsinorban jött, utána még percekig kisebb szakaszokban. Úgy éreztem magam, mint egy Birkenaui fogoly az utolsó percben, de tudtam, hogy rövidesen szabadulok. Végre éreztem, hogy vége. Lenéztem és akkor láttam meg..... Az egész platót elborította valami barna cucc. Ez mi???? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ És akkor vettem észre, hogy az én szatyromnak NEM VOLT ALJA!!!!! Minden a kocsiba ment. Jó. Felfogtam. Kész. Ez van, erre kell reagálni. Törölni kéne. Basszus, mivel. Elkezdtem keresgélni és megtaláltam az ország autóstérképét. Remek. Másfajta papír nincs is, ami kevésbé lenne törlésre alkalmas, mint egy spiráltérkép lapjai, de nembaj. Ez van. Kitéptem 4 lapot (talán nemtűnik fel. Úgysem sűrűn járok a Mátrában.). Összegyűrtem a lapokat, hogy legyen némi felfogóképességük és nagynehezen kitöröltem. Ez is megvolt. Na menjünk ki és dolgozzuk ki a módszert. Hogy menjünk ki. Nem nyílik. Csak kívülről. Itt egy szó villant át az agyamon: akurvafaszba. Jó. Hívjunk segítséget. Itt a mobilom. Felhívom a havert. Ő köszönés nélkül beleordít:
-Kapásod volt baszki. Csak egy botra van engedélyem (az sem ide szól).
-Nagyon örülök. Akkor most hagyd a francba a botokat, állj fel és gyere ide a kocsihoz.
-Dehogy hagyom. Most kapnak a halak. (akkor még véresen komolyan vettük és biztosak voltunk benne, ha csak megpisszenünk, már el is riasztjuk a halakat és vége a napnak.)
-Én kapok mindjárt idegbajt, gyere már.
-Miért, mi van?
-Ne kérdezgess, gyere már!!!!!

Amikor megláttam, elkezdtem dörömbölni. Kinyitotta az ajtót és kiáradt a szarszag. Leírom a képet. Egy enyhén túlsúlyos, szétizzadt ember a gatyarohasztó melegben, 3 hórgászbot, egy szétmarcangolt térkép, egy összeszart plató és egy barna nejlonszatyor. Ja, meg a váltás ruha.
-Beavatsz engem is?
-Mibe?
-Ami történt.
-Nem elég egyértelmű?
-Végül is de. Gyere, segítek. és kihúzott.
-Na, akkor gondolkodjunk.
-Ezen nincs mit gondolkodni. Hozok egy vödör vizet, te addig pakolj ki.
-Miért én?
-Mert nehogy már én cipeljem a Te szarodat.
(ez pár évvel később is elhangzott, csak akkor a defektes biciklimre mondta)

Na, elkezdtem kirámolni. Egy szerencsénk volt. Egy hete beleömlött 4 liter(!) gulyás (igen, az én hibámból, de senki nemszólt, hogy ilyen kanyar jön). Ragadt az egész, úgyhogy leterítettem nejlonnal platót. Óvatosan kipakoltam mindent és a szaros nejlont, ami már gőzölgött a melegtől, nagynehezen egybe kivettem és belevágtam az árokba, konténer híján. Rá a térképet. Gözben néztem az eget, hogy jön-e a Bolygó Kapitánya szétrúgni a seggem, de nem. Kimostuk a platót, elköszöntünk a maradék gulyástól és miután kiszáradt minden, visszapakoltunk, de a ruha bevette a szagot. Mi lgyen.
-Figyelj, van nálam spré (sziszegős szappan). Befújjuk.
-Mit?
-Mindent.
És egy negyed flakon dezodort benyeltek a ruhák, a felszerelés, minden.
-Azért... a halakat majd ne ide tegyünk.
-Szívemből szóltál. És ha lehet, ez mai nap maradjon köztünk.

Végül nem fogtunk semmit.

Calici vírus - a megtisztulás folymata

Ismerős valakinek a calici vírus? Ez az, amit csak úgy hívunk, a fosóshányós. Eddig akárhány hotelban és kórházban dolgoztam, mindíg összefutottam vele és ágyba is döntött. Mint amikor rossz csajba fut bele az ember. Levesz a lábadról, ágybadönt, megizzaszt, aztán fosol, hogy mi lesz.

Első találkozásunk egy kórházban történt. Akkor még nem nagyon tudtam, mi ez. Bent néztem a vizitornát a medencénél egy szendviccsel. Jó kis ebédszünet volt. Egy bácsika rosszul lett. Felállt a vízben, hogy kijöjjön, de ehelyett sugárba belehányt. Mi volt ott... Képzelitek, 30 ember egyszerre megindul kifelé, úgy, hogy kerülje a "foltot", ami egyre terebélyesedett. Én mentve a menthetőt, hamar lenyeltem még egy falatot (csak az a rohadt evés), és mentem segíteni. Azonnal vendégek elirányítása, zuhanyoztatás, kordon, zárlat, de a betegség lángra kapott. Másnap egy papír fogadott a főbejáraton. ,,Látogatási tilalom. Belépés csak dolgozóknak." Nesze. Így féltik a szegény masszőrt. Aznap nem volt szabad masszázságy, ezért kórteremben masszíroztam. Beküldtek egybe, ahol 8 ágy volt, abból 4 fertőzött. Harmadnapra már nekem sem kellett dolgozni menni. Úgy hánytam, mint a lakodalmas kutya. A vizet se fogadta el a szevezetem. Az a legjobb, amikor egy hotelban kitör és próbáljuk kerülni a pánikot. Tiszta Gyűrűk ura. ,,Szóbeszéd járja egy homályról keleten. Névtelen félelemről beszélnek." Na ez a calici. Mindenki arról beszél, de senki nem mondja ki hangosan, hogy elkerüljük a pánikot. De amikor egyre több ba beteg, akkor úgyis kibukik a dolog. javaslom mindenkinek a gyakori kézfertőtlenítést és a közfürdőhasználat utáni alapos zuhanyzást.

Szaunavilág - ,,Főnök, mennyi itt a meleg?"

Életem során kicsit közelebb kerültem a szaunákhoz, mint az átlag nem ember. Nem nevezném magam szaunamesternek, de tudok egy-két dolgot. Az első élményem az volt, amikor nyitottam be és a második padon ott állt egy német nő (rajt volt a szerelem ruhája, csak nem volt kivasalva) a második fokon és vigyorogva lengette a levegőt. Végiggondoltam, hogy kell-e ez nekem, de belevágtam. Bent a ruhátlan szaunázás csodájáról beszélt és arról, hogy úgy érzi itt bent magát, mint az anyaméhben. Ezt ő úgy értette, hogy meleg van és biztonság. Én meg úgy, hogy kisbabapózban ülök, miközben minden oldalról nedvesség vesz körül és alig tudok mozdulni.
Igaz, amikor először voltam szaunábna, a dézsában található olajos vízzel, nem tudván, mire szolgál, bekentem magam tetőtől talpig. Fél perc mulva némi égető, csípős érzés lett rajtam úrrá, mit enyhítendő, egy ugrással a merülőben termettem. Na fent úszott az olaj a tetjén, úgyhogy menekülőre fogtam.

Lényeg a lényeg, szoktam én is néha csak úgy hobbiból ilyen sós-mézes varázslásokat a szaunában, ami korántsem veszélytelen. Én soha nem mondom az alap dolgokat, hogy nemiszevre, sebre, szembe a sót ne. Mindenkinek üzenem, aki hallja, adja át, KELL MONDANI!!! Egy német hölgy, félelmetes gyorsasággal betette a sót... oda és húzott rajt kettőt. 1...2...3...4...5...(dramatische sekunden) és a nő felugrott, de mint a gyerek, aki méhére ült, feltépte az ajtót, kirohant, be a zuhany alá. Mi hallgattunk, mint a sír, mígnem egy srác törte meg a csendet: -Lehet, hogy neki jó volt.
Hát később megkérdeztem a hölgytől, hogy érzi magát. Mondta jól, csak buta volt és nem gondolkodott. Erre mit lehet mondani. -Ugyan, ez bárkivel megeshet.

De nem csak az ilyen történések miatt mókás hely a szauna. Volt egy vendég, aki megkérdezte, hogy:
-Mennyi a meleg a szaunában? (láttam, hogy csak nyelvbotlás, gondoltam veszi a lapot)
-Hát ezt én nem tudom. Esetleg bemész, megkérded, én addig megvárlak...
-Mit?
-Hát, hogy mennyi bent a meleg.
-Baszki, hány fok van bent?
-Jaaa, az más. 95. (Itt már röhögtünk mindketten)

Vannak egyébként kevésbé vicces szituációk is, mint példáult Dunduska. Dunduska egy német fiatalember(35 körüli), akinek nem tudjuk a nevét, csak azt, hogy husos-hasas, 150(!) cm magas és olyan egyszerű a lelkivilága, mint egy zsebpeca. Szóval nem egy bonyolult jellem. Egyik este, záráskor járom végig a szaunákat és mit látok. Dundus bent ül egyedül a 95-be és épp ránt rá a kakasra. Na mondom, ebből poén nélkül nem jövök ki. Kimentem a pultba és szóltam a zárós kollégának, hogy bent felejtettem a dézsát a szaunába, ugyan, menjen már be érte. Elindult. Nyitja a tér ajtaját. 1...2...3...4...5 (dramatische sekunden). Jön ki a kolléga, halál nyugodtan, miközben én várom a hatást. Mielőltt megszólalnék, már elkezdi:
-Te, ez az idióta német törpe meg bent verte a faszát a szaunában.
-És mit mondtál neki?
-Te, megkértem, hogy ezt máshol folytassa, mert zárnék.
-És ő?
-Gondolhatod. Most ott duzzog, mert elrontottam a játékát a kis köcsögnek.
Problémamegoldásból ötös.

Egyszer jött egy vendég egy zavarbaejtően csinos hölggyel. Ismertem a srácot, picit irigyeltem is. Estefelé járt, alig voltak a fürdőben. Egyszercsak vágódik ki a szauna ajtaja, rohan ki egy német.
-Herr séf, herr séf (ugye németül ez annyit tesz, főnök úr. Nem voltam fönök, de a német megadja atiszteletet a kicsinek is. Erre mondta egy kevésbé tanult haverom, hogy ,,Bazmeg, pedig látta, hogy nem a konyhán dolgozom. Hülye német. Asziszi, mindenhol ott vagyok?")
Szóval -Herr séf, herr séf, ég a szauna!
-Rohanok be, füst, bűz, ami kell. Ott áll haverom, meg a lány. A német megáll, rámutat a srácra és összeszedve minden gestapo-s rokonának maradék arckifejezését, csak ennyit mondott.
-Herr Séf! Ő volt! Utasítsa ki!
-Köszönöm, májn herr, innéttől átveszem. Na, mi történt?
-Semmi.
-Bővebben?
-Hát, gondoltam csinálok egy kis illatot és ráöntöttem ezt a kályhára. (És mutat egy üveget. Natur szaunaolaj volt, ami ugye gyúlékony)
-Te állat, ez honnan jött.
-Hm... Zsigerből :)